Triptichon, Róma 1930-as évek közepe.JPG

Goszthony Mária: Triptichon, Róma 1930-as évek közepe

A bárdibükki Porciunkula Kápolnánál és a Goszthony Kúriában járt

az Új Ember című hetilap szerkesztősége Szent Ferenc emléknapja másnapján.

Ez alkalomból közöljük az ajándékul kapott lapszám idevágó cikkét.

http://ujember.hu/index.php?option=com_k2&view=item&id=23313:%E2%80%9Eaz-%C3%A1llam-mi-mindannyian-vagyunk%E2%80%9D

Hetilap »Interjú»„Az állam mi mindannyian vagyunk” INTERJÚ HETILAP 2013.10.06. 

„Az állam mi mindannyian vagyunk”

Szent Ferenc szegénysége
és a köztünk élő szegények

Assisi Szent Ferenccel kapcsolatban, akinek ezen a héten, október 4-én van az emléknapja, alaposan elgondolkodhat az ember a szegénység különböző jelentéseiről. Úgy tűnik, ez ügyben rengeteg zavar van nálunk a fejekben. Sokan félnek a szegényektől, és gyanús elemeknek tekintik őket, akik ki akarják használni a többieket, az államot. Akadnak, akik szerint ép ésszel senki sem kívánhatja a szegénységet, míg mások az evangéliumra hivatkozva életmodellként ajánlják.

Az őszi éjszakák egyre hidegebbek, ezért ilyenkor többször jutnak eszünkbe a nincstelen emberek, a fedél nélkül élők vagy az otthonukban fagyoskodók. Vecsei Mikóst, a Magyar Máltai Szeretet szolgálat alelnökét a szegénységhez, szegényekhez való viszonyunkról kérdeztük.

– Gyakori a jóléti állam letűntének emlegetése, de nem világos, hogy mi következik ebből a szegényekre nézve. Kinek kell rajtuk segíteni? Sokszor az sem világos, kit kell szegénynek tekinteni, van-e ennek objektív mércéje. Ön szakemberként és keresztényként hogyan tekint erre a kérdéskörre?

– Szent Ferenc gazdagnak született, és egy megtérési folyamat részeként, önként választotta a szegénységet. Egészen más az, amikor valaki a szegénységbe születik bele. Nagyszüleink példájából tudjuk, milyen az igazi szegénység: amikor mindennapos a szűkösség tapasztalata, és nagyon kell vigyázni, hogy mikor mire költ a család, de a közös célok értelmet adnak a nélkülözésnek. Nagy szüleink mindig tudták, miért vállalják az áldozatot, és gondosan megtervezték, miből mi lesz, például hogy a diótermésből cipőt vesznek majd a gyermekeiknek. De egy-egy járvány vagy az aszály az ő számításaikat is keresztülhúzhatta, komoly csapást mérhetett rájuk. Amikor mélyül a szegénység, egyre több minden hiányzik, egyre tervezhetetlenebbé válik az élet, és emiatt minden egyre kilátástalanabbnak látszik, az mindig együtt jár a közösséget összetartó erők megfogyatkozásával is.

Ha valaki már három napja nem evett, felfüggesztődnek a számára fontos értékek, és semmi más nem marad, csak az, hogy enni akar. Ezzel bármelyikünk így lenne. Senki ne értse félre: nem azt mondom, hogy bizonyos esetekben jogos lehet elvenni a másokét. Hanem azt, hogy a hosszan elhúzódó nélkülözés hatására az egyén és a közösség céljai egyaránt eltűnnek, és nem marad más, mint hogy a mai napot túl kell élni. Gyakran válunk ingerültté, amikor ilyen, értékeiket, jövőjüket, céljaikat vesztett közösségekkel találkozunk. Jó lenne, ha tudnánk: ez mindig egy keserves, fájdalmas folyamat végpontja már. Ne ítélkezzünk, ne mondogassuk ilyenkor azt, hogy „Csak az a baj, hogy nem akarnak dolgozni." Mert lehet, hogy nem tudnak, lehet, hogy nem akarnak, és az is lehet, hogy már nem tudnak akarni. Ez utóbbi felismerést kellene egészen közel engednünk magunkhoz. Akkor megértenénk, hogy az ilyen helyzetbe került embereken már nem segít, ha csak pénzt vagy csak munkát adunk nekik, ha csak lakhatáshoz segítjük őket. És hogy nem segíthetjük őket távolról. Emiatt vált nálunk, a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál kulcsszóvá a jelenlét. Rájöttünk ugyanis, hogy távolról egészen hasonlónak tűnő nyomorúságok közelről meglepően másfélék lehetnek. Univerzális megoldások nem léteznek. Az első lépésnek mindig a szociális diagnózis elkészítésének kell lennie. Semmi sem működhet az előtt, hogy pontról pontra megismernénk az adott közösség helyzetét, nehézségeit, és megértenénk, mi a bajok oka. Megesik, hogy két egymás melletti, rendkívül hasonló adottságú település közül az egyik virágzik, a másik pedig halott. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat nem hiszi, hogy Magyarország minden gondjára megoldást tud adni. Ehelyett arra törekszünk, hogy szemléletet, módszertant ajánljunk a döntéshozóknak. Az Európai Uniónak kulcsfogalma a szubszidiaritás, ami egy kicsit leegyszerűsítve annyit tesz, hogy a közösségekre kell bízni a sorsuk formálását. Ha élő közösségről van szó, mi is azt tartjuk a legjobbnak, ha felülről nem szólnak bele, mit akar egy település, hanem forrást biztosítanak az ott élők számára ügyeik minél eredményesebb intézéséhez. De összeroppant, szétzilálódott közösségek esetén ez az út már nem járható.

 

Az első lépés ilyenkor a közösség életre keltése. A keresztény tanításnak ez ügyben óriási ereje, lehetőségei vannak, de ez nem azt jelenti, hogy evangelizációval kell kezdenünk. Hanem lehajlással, közösségvállalással, kíséréssel. A jézusi mozdulatok ellesésével. Mert – mint Kozma atya annyit mondogatta nekünk régen a hittanóráin – az ember saját erejéből csak leereszkedni tud a másikhoz, nekünk viszont a lehajlás művészetét kellene megtanulnunk. Kérdezte, hogy kinek a feladata segíteni. Könnyű rávágni, hogy az államé vagy az önkormányzaté. De ki az állam? Ez gyakran megfoghatatlan. Sok ember gondolja azt is, hogy a segítés a karitatív szervezetek ügye. Ám a Magyar Máltai Szeretetszolgálat azt tartja a legfőbb hivatásának, hogy a társadalom nehézségeit egyre jobban megértesse, érintettjeit pedig szerethetővé tegye. Azért képes erre, mert közel megy a nehézségekkel küzdőkhöz, és emiatt másképpen látja őket. Nem azért, mert mi olyan jók vagyunk. Hanem azért, mert olyan közelről mindenki ugyanazt látná, amit mi, és mindenki éppúgy segíteni akarna. Fontos volna bizonyos alapkérdésekben egyetértésre jutnunk. Azt hiszem, a gyermekek éhezése – bármilyen keményen hangzik is, ez velünk élő valóság – ilyen kérdés. Az evangéliumból a koldus Lázár történetét idézi az emlékezetünkbe, akinek még az asztalról lehulló maradékokból sem jutott. Mi vagyunk a gazdag ember. Nem szabad feladnunk a közös töprengést, hogy mi ként segíthetjük a ránk bízottakat. A legnyomorultabb és sokszor megvetett ember is Jézus arcát hordozza, sőt ő hordozza leginkább, ez nem is kérdés! A nagyobb kérdés az, hogy akinek segítenie kellene rajta, az hordozza-e... Magyarországon is több a „gazdag" ember, mint a nyomorult, több az erős, mint a gyenge, több a lehetőség, mint a hiány, több a túltáplált, mint az éhező. Az állam mi vagyunk – mindannyian, egyenként. A felelősség elől senki sem futhat el.

A teljes cikket a nyomtatott változatban olvashatja.
____________________________________
A BKH 2012 blog bejegyzését is ajánljuk ITT!

A bejegyzés trackback címe:

https://bkh2013.blog.hu/api/trackback/id/tr365581822

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása